|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pásztor János 1999. október 19.Csucsa már csak öt magyar lelket számlál, ennek ellenére Csucsán is megemlékeztek az 1848-49-es forradalomról, szabadságharcról. A Kalotaszegi Református Egyházmegye nőszövetsége és a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesület által szervezett rendezvény a csucsai református templomban kezdődött. Pásztor Jánosné lelkipásztor, a magyar református nőszövetség országos elnöke tartott előadást Bemről és Czetz Jánosról, a legfiatalabb negyvennyolcas tábornokról. Alföldi László magyar főkonzul beszéde után a zsoboki egyházközség kórusa énekelt, és megkoszorúzták a két fentebb említett tábornok tiszteletére készített emléktáblát, melyet egy éve helyeztek el az újjáépített templomban. /(péntek): Apadó közösség ünnepe. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 19./2002. július 9.A kolozsvári Teológiai Intézet, a Sulyok István Református Főiskola és a Partiumi Keresztyén Egyetem professzora, dr. Eszenyeiné dr. Széles Mária ötven esztendős tanári és lelkészi szolgálatát ünnepelték júl. 7-én a nagyváradolaszi református templomban. Nagyvárad köztiszteletben álló professzorát sokan köszöntötték. Tőkés László püspök köszöntötte az ünnepeltet, tanártársai közül pedig dr. Tőkés István, a magyarországiak nevében dr. Pásztor János. A professzorasszony Ige és történelem, azaz a prófétai igehirdetés teológiája c. könyvét dr. Geréb Zsolt kolozsvári teológustanár méltatta. /(Balla Tünde): Ötvenéves jubileum. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 9./2006. április 26.Sorozatos sírgyalázások folynak a Házsongárdi temetőben. Megrongálták Pásztor János színművész síremlékét, a bronzplakett – Tőrös Gábor szobrászművész alkotása – eltűnt. A síremlék már 1998-ban is áldozatul esett a temetőrongálók vandalizmusának. Akkor a polgármesteri hivatal levélben kért bocsánatot, más nem történt. A Pásztor-sír két román síremlék között található, de azokat nem rongálták meg. Nyilvánvaló tehát, hogy a bűntettnek nemzeti indítéka lehetett. /Nagy-Hintós Diana: Sorozatos sírgyalázások a Házsongárdi temetőben. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 26./2007. április 14.Április 12-én tartották Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Orvos és Gyógyszertudományi Szakosztálya XVII. Tudományos Ülésszakának megnyitóját. A háromnapos rendezvényen díjakat is átadtak, április 13-án pedig plenáris ülés után az EME székházában felavatták dr. Genersich Antal mellszobrát. Genersich Antal /Nagyszombat, 1842 – Kolozsvár, 1918/ az 1872-ben felállított Kolozsvári Egyetemen a kórbonctan tanára lett és létrehozta a Kórbonctani Intézetet. 1895-től Budapestre, az egyetem Kórbonctani Tanszékére kapott meghívást. Később az egyetem rektora lett. A Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta, sírja a Házsongárdban található. A mellszobor eredetije (Pásztor János alkotása) Budapesten található, az itteni szobormásolat és posztamens készítője Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész. A szervező bizottság elnöke, dr. Bódizs György köszöntötte a szakosztály tagjait. Dr. Kovács Dezső, a szakosztály elnökének köszöntője után egy perces néma csenddel adóztak az utóbbi időben elhunyt tagtársaik emlékének. A Lencsés György-díjat idén dr. Feszt György professzornak adományozták, a Pápai Páriz Ferenc Alapítvány díját a kuratórium dr. Ferencz László és dr. Pongrácz Antal Sándor professzoroknak ítélte oda. A Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem által adományozott díjat dr. Romics Imre magyarországi professzor kapta. A díjátadás után ünnepi műsorral zárult a kolozsvári Magyar Opera magánénekesei, valamint ének-, zenekara közreműködésével. /Köllő Katalin: Tudományos ülésszak az EME-nél. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 14./2012. január 6.Bisztrai MáriaA Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt. A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben. Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója. A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt. Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését. A könyv bemutatása Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett. Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot. Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára. Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált. A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust. Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság. Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak. 1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva. A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait. A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész. A könyvről A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében. A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött: Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették) Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból. Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni. Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait. A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.” Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz. Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át. A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon. Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur. A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán. E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2014. február 20.A színházban is el kellett menni a faligBár az egyetemen magyar irodalom szakra járt, és a diákévei alatt elért sporteredményei sem elhanyagolhatók, két évtizeden át volt a kolozsvári színház irodalmi titkára, majd öt évig az intézmény igazgatója. A 75. életévét betöltő Kötő József színháztörténésszel beszélgettünk. – Mi döntötte el, hogy ma nem egy neves atlétával, hanem a sokak által ismert színházi szakemberrel beszélgetek? – A gének döntik ezt el. Amikor 1958-ban megnyertük az akkor még tartományi ifjúsági bajnokság 4×400 méteres stafétaszámát, az olyan szintet jelzett, ahonnan csak teljes erőbedobással és szabadidő-lekötéssel dolgozva lehetett volna tovább lépni. Akkoriban viszont mocorogtak már bennem a kutatói ösztönök. Másodéves voltam a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, egy tudományos diákkonferencián a következő csapat képviselte a kart: az akkor ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv és Kántor Lajos, valamint jómagam, aki valamivel fiatalabb voltam. A diákkonferencia után eldőlt: szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom. – És mi terelgette érdeklődését a színházművészet felé? – A színház már a tanulmányaim elején érdekelt. Az első „löketet” ugyancsak másodéves koromban kaptam, amikor szemináriumi dolgozatként elvállaltam Janovics Jenőnek a Farkas-utcai színházról írt könyve bemutatását. Döbbenetes élmény volt megismerni ezt a gazdag színháztörténeti múltat, az egyetemen csodaszámba ment, hogy kértem még egy szemináriumi órát, hadd mutathassam be még alaposabban és elmélyültebben azt a könyvet. Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat. Azon a bizonyos szemináriumon, 1958-ban fogalmazódott meg bennem az is: miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős színháztörténeti eseményt, mint az első magyar kőszínház megalapítása, nem jelez emléktábla. A Farkas utcában a magyar művelődéstörténet nagyon fontos emléke volt elrejtve, hiszen miután lebontották, teljesen nyomtalan lett, és úgy nézett ki, kezd kihullani a köztudatból. Egyetemistaként határoztam el: amíg élek, ütöm a vasat, hogy ennek a kőszínháznak emléket állítsunk. A diktatúrában persze nem lehetett, a 200. évfordulóra elkészítettük ugyan az emléktáblát, de az meg Funar uralkodásának idejére esett, nem kaptunk engedélyt a kihelyezésre. Végül 2012-ben, a 220. évforduló alkalmából sikerült felavatnunk az emléktáblát, így több mint félévszázados álmom teljesült. Az épület jelenlegi tulajdonosa az egyetem, a vezetőknek egyetlen kifogásuk volt: miért nem nagyobb és impozánsabb a tábla? – Egyetemista volt, amikor 1959-ben egyesítették a magyar és román egyetemet. Hogyan hatott ez a pályájára? – Arról volt szó, hogy a diplomázás után itt maradok az egyetemen. Bukarestben államvizsgáztam, de mire visszatértem Kolozsvárra, „eltűnt” az állásom. Gyanítom, addigra megérkezett a dossziém is, amelyben benne volt, hogy amikor összevonták a Babeș és a Bolyai egyetemet, én is „vitézkedtem”. Öt évig tanár voltam Zsobokon, nagyon keserves volt, hiszen nem lehetett tudni, mikor kerülök ki belőle. Színház iránt érzett vonzalmamat úgy éltem ki, hogy színjátszó csoportot irányítottam a faluban. Tulajdonképpen itt történt meg végleges eljegyzésem is a színházzal: Kolozsvárra hívták továbbképzésre azokat a tanárokat, akik színjátszó csoportokkal foglalkoztak. Senkálszky Endre, Orosz Lujza és Bereczky Júlia tartotta az órákat, és lassan partnerükké fogadtak. Ők képeztek engem a színpadi munka rejtelmeire, én pedig tájékoztattam őket arról, ami külföldön, a színházak világában végbement. Akkoriban jelentős szemléletváltás történt, megfogalmazódott a látványszínház igénye. 1965-ben elhunyt Hobán Jenő költő, a kolozsvári színház irodalmi titkára, jelentkeztem a versenyvizsgára, és én nyertem el az állást. Ezzel megkaptam azt a keresztet, amit a mai napig viselek. – Mennyire volt szabad keze egy irodalmi titkárnak a darabválasztásban, és mennyire működött keményen a cenzúra? – Abban az időben a játékrendben szigorúan megszabott arányok voltak. Kötelező volt a hazai, illetve a szocialista országokbeli darab, a mai témájú és klasszikus román darab. Egy évadban hat-hét bemutatót lehetett színre vinni, ennyit engedett meg a pénzügyi keret. Az már a színházi vezetés kreativitásán, közéleti bátorságán, kísérletező kedvén múlott, hogyan lehet ezeket a kereteket tovább tolni. Ahogyan Csíky András színművész mondta: elmenni a falig. A keretekből kitörni nem lehetett, de az már erkölcsi kötelesség és politikai bátorság kérdése volt, hogy mindig elmenjünk a falig. Mindig megpróbáltuk azokat a darabokat választani, amelyek hordoztak valamiféle üzenetet a korról. Például Sütő András Szúzai menyegzője az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház önként, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a vizionálási bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen, és, hogy tényleg úgy mondják el a színészek, ahogyan azt jóváhagyták, a premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel, és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt. – 1985-ben felújították Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Akkor már kemény időket éltünk Romániában, a közönség hogyan fogadta a darabot? – Engem abban az évben bíztak meg a színház vezetésével, de csak jóval később neveztek ki igazgatónak, és ebben az említett darab bemutatása is közrejátszott. Akkoriban már erősen sorsfordító időket kezdtünk élni, én az 1985-89 közötti korszakot a végjáték, vagy a „játszma vége” időszakának nevezem. Számot kellett vetnem azzal, hogy ha továbbviszem ezt a falig elmenő játékot, akkor kiderül majd, a fal erősebb vagy a fejem. Kapóra jött, hogy 1985. április 4-én volt tíz éve, hogy bemutattuk a Lócsiszárt. Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző „értékes útmutatásait”, nem tudom, mi lett volna ebből. – Milyen volt azokban az években a színház anyagi támogatottsága? – Éppen akkoriban – 1985 körül – kezdték meg a színház szubvenciójának megvonását. Pedig kultúrát is csak pénzzel lehet művelni. Az előző évek költségvetésének hét (!) százalékát kaptuk, a színészek pedig a fizetésük 75 százalékát. Nyugati darabokat nem játszhattunk, mert nem volt pénz a jogdíjakra, a magyar darabok világirodalomnak számítottak. Már a hazai magyar szerzők sem számítottak hazainak, így szinte lehetetlen volt magyar darabokat bemutatni. – A 80-as években távozott külföldre a legtöbb kolozsvári színész. Ez mennyire rázta meg a társulatot? – Nagyon, hiszen pótolhatatlan emberek voltak. Egyesek értékmentés címen távoztak, másoknak az egzisztenciájukat fenyegette volna, ha itt maradnak. Amikor egy társulati ülésen bejelentették, hogy magyar darabokat nem lehet játszani, a nagyszerű színész, Héjja Sándor felállt, és azt mondta, akkor ez nem magyar színház, itt nincs keresnivalója. De nagyon sokan, jelentős színészek mentek el. Fiatalokat nem tudtunk hozni, de nem is volt honnan: Kolozsvár „zárt” város volt, a főiskolán egy-két növendék végzett. A társulat néhány fontos személyisége – Köllő Béla, Vadász Zoltán, Pásztor János, Horváth Béla – elhunyt. Borzasztóan nehéz periódus volt. Próbáltuk úgy leróni a kötelező feladatokat, hogy ne lépjünk az önfeladás ösvényére. Ragaszkodtunk viszont ahhoz, hogy minden évben bemutassunk egy olyan előadást, ami jelezte a színház igazi potenciálját, a társulat erkölcsi tartását, politikai bátorságát. A„játszma vége” korszakot a maga kompromisszumaival és nagy veszteségeivel együtt emelt fővel lehet vállalni, hiszen a magyar színház életben maradt. – Közéletünk személyiségei közül ön az, aki talán a legkevesebbet foglalkozik az egykori besúgókkal, volt szekusokkal. Pedig lenne oka bőven. Ez a fajta múlt nem foglalkoztatja? – Volt olyan, hogy a feleségem éjjel háromkor érdeklődött: dolgom van vagy bevittek? Sokszor kísértett, hogy kikérjem a személyi és intézményi dossziét is. De elgondolkoztam azon: ha ezt az ügyet társadalmi méretekben nem tudjuk megoldani, akkor igazságtalanságokhoz is vezethet előrángatni hajától fogva egyenként az embereket. Kisebb ügyekért egyesek megbűnhődnek, az igazi nagy bűnösök lapulnak. Furcsa aránytalanságok vannak: a nemzeti önazonosság idoljait – Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Mikó Imrét – sárba tiporunk, holott a kérdés árnyaltabb. Ugyanakkor napirendre kerültek a Szőcs István, Marosi Barna, Marosi Péter és mások nevei, akikről kiderült, tényleg ártottak és tragédiákat okoztak. Úgyhogy én végzem a dolgomat, foglalkozzanak mások ezzel. – Fontos szerepet töltött és tölt be az erdélyi magyar közéletben, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt, könyvet írt. Önéletrajzot nem készül írni? – Nem készülök meghalni. Kötő József 1939. augusztus 8-án született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált. 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti könyv és több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. 2006 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2015. május 27.A hős honvédekre emlékeztek NagybaconbanAlig múltak el 1989 decemberének történései, a nagybaconiak már megemlékezésre készültek. Volt is miért készülődniük: a két világháborúban 147 falustársuk veszett oda, ám áldozatvállalásukért soha köszönetet nem mondhattak. Az első rendezvényeken még sok olyan hadfi vett részt, aki átélte a háború borzalmát, ám időközben sokan nyugodni tértek, mára hírmondónak alig hatan maradtak. A kevésnek is fogytán az ereje: Mokán Ferenc, Baló András, Kiss Árpád, Virág Mihály, Nagy B. Sándor és Nagy Máthé Árpád közül már csak az előbbi négynek engedte egészsége, hogy részt vegyen a rendszeresen pünkösd másodnapján tartott főhajtáson. Hetven esztendővel a világégés lezárulta után szülőfalujuk tapssal jutalmazta kiállásukat. A református templomban Molnár Sándor lelkipásztor János evangéliumából vett igére alapozott prédikációjában a haszontalan háborúkról beszélt: mindegyiket az igazságosság nevében indítják, ám nem számolnak azzal, hogy mennyi szenvedést okoz. Feladatunk – mondotta a tiszteletes –, hogy az igazságot a mindennapokban keressük, s ha tehetjük, cselekedjünk úgy, hogy az ellenségeskedésnek elejét vegyük. A Kós Károly tervezte református kultúrház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emlékplakettnél a Történelmi Vitézi Rend nevében Dimény János, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatója mondott beszédet. Szólt az Erdővidékről származó kilenc – köztük hat Bacon községi – tábornokról, majd a székelyek szabadsághoz való ragaszkodását emelte ki: ha van Európában olyan népcsoport, amely megérdemli, hogy sorsát saját kezében tartsa és jövőjéről döntsön, az évszázadokon keresztül a határokat védő székely nép az. A felújított központi parkban Simon András polgármester a veteránok példamutató kitartásáról beszélt, s arra kérte az egybegyűlteket, a hazájukért és népükért vérüket hullajtókra egy perc néma csenddel emlékezzenek. Nagy Kinga Sarolta történelem szakos tanár a falu háborús vesztességeit vette számba: nincs olyan család, amely valamilyen módon ne lett volna érintett – mondotta. A hősök napjának egyik első szervezője, a falut harminc esztendeig református lelkészként szolgáló Bereczki László a megemlékezés fontosságát emelte ki, s az utókort adósnak mondotta, amiért sem a harcokban elesett, sem a hazatért honvédeknek évtizedekig nem adóztak. Az eseményen fellépett a nagybaconi fúvószenekar, a nyugdíjasklub Őszi Csokor Dalköre, a Benedek Elek Művelődési Egyesület Dalköre, a Konsza Samu Gimnázium xilofoncsoportja, szavalt Lakatos Ágnes, Bardocz Boglárka, Bartha Imre, Molnár Erzsébet, énekelt Szabó Tamara. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 4.Trianon1920. június 4-én délután 16.30 órakor a versailles-i Kis-Trianon-palotában aláírták az első világháborút lezáró békeszerződést, ami a világtörténelem legigazságtalanabb diktátuma lett. Magyarországot nem csak területének, lakosságának nagy részétől fosztották meg, de elképesztő méretű volt az anyagi, kulturális veszteség is. Bányák, termőföldek, erdők, ásványi kincsekben gazdag területek, vasutak, az ipar különböző ágazatai kerültek idegen fennhatóság alá. Elcsatoltak tanintézeteket, színházakat, egyetemeket, levéltárakat, könyvtárakat, a magyar történelemhez kapcsolódó szakrális helyszíneket is. A magyar ipar, kultúra, egyetemi élet fellegvárai, Kolozsvár, Pozsony, Szabadka, Nagyvárad, Arad stb. mind-mind idegen, ellenséges államok részei lettek. Az 1920 januárjában Apponyi Albert gróf vezetésével Párizsba utazó magyar békeküldöttséget a győztesek nem érdemi tárgyalásra, hanem a kész békefeltételek átvételére hívták meg. A konferencia lehetőséget adott, hogy január 6-án Apponyi Magyarország helyzetéről, a magyar kormány álláspontjáról beszédet mondjon. Előadása összegezte mindazokat az érveket, amelyeket a magyar delegáció kidolgozott Teleki Pál irányításával. Megkísérelték meggyőzni a győzteseket arról, hogy a kijelölt határok nem felelnek meg sem a nemzeti önrendelkezési jognak, sem az etnikai elvnek. Nagy hangsúlyt helyeztek a régi Magyarország gazdasági egységére, nyomós érveket hozva fel a közlekedéstől, vízgazdálkodástól a munkaerő-vándorláson át az egyes tájegységek egymásrautaltságáig. Apponyi Albert beszéde a „békekonferencián” (részlet) Nem titkolhatjuk el mindenekelőtt megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére olyan lényeges területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltétele megvonassék. (...) Ily nehéz és különös helyzet előtt állva kérdezzük, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben? Talán az ítélkezés ténye lenne ez? Önök, Uraim, akiket a győzelem bírói székhez juttatott, kimondták egykori ellenségeik, a Központi Hatalmak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így: de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb. *** A magyar békeszerződést végül 1920. június 4-én ketten írták alá: Bernárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche Lázár Alfréd követ. Az országzászlót ezen a napon félárbocra vonták, majd 1921. január 16-án emlékező mise keretében felavatták a négy elszakított országrészt jelképező szoborkompozíciót, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Szentgyörgyi István, Pásztor János és Sidló Ferenc alkotását. A szoborkompozíció a Szabadság téren állt Budapesten, amelynek közepén díszes virágágyás szimbolizálta a Trianon előtti Magyarországot. Ezzel szemben helyezkedett el az ereklyés országzászló, amelyen 1920 óta félárbocra eresztették a magyar lobogót. A szoboregyüttes emlékezések és ünnepségek színhelyéül is szolgált. 1945 után a trianoni szobrokat és az országzászlót szétzúzták, eltávolították. A virágágyás helyén „szovjet hősi” emlékművet emeltek. Komádi Sándor Nyugati Jelen (Arad) 2016. július 6.Marossárpatak ismét bemutatta értékeitMúlt hét végén kilencedik alkalommal tartottak tánc- és huszárfesztivált Marossárpatakon. A sikeres hagyományőrző rendezvény lovasprogramokkal indult pénteken délután, majd a helyi értékeket és termelőket bemutató kiállítással, néptáncfesztivállal és könnyűzene- koncertekkel folytatódott szombaton. A változatos és színvonalas programokra a helyiek mellett nagyon sokan érkeztek a környező falvakból és Marosvásárhelyről is. A pénteki gyermek-lovasbemutató és ügyességi verseny a kakasdombi sportpályán zajlott, ahol a marossárpataki Nyereg klub 5-13 éves csemetéi mutatták be lovaglótudásukat, bizonyságot téve bátorságukról, lószeretetükről. A kezdők csoportjában a Marosvásárhelyi Moréh Beáta végzett az első helyen, a haladók csoportjában Hodos Nikolett nyerte a versenyt. A szervezők különdíjat adtak a legfiatalabb versenyzőnek, a mindössze négyéves Mózes Dorkának. Marcus Gabriellának és férjének, Vajnár Józsefnek köszönhetően öt éve működik lovasklub Marossárpatakon, ahol gyerekeket oktatnak a lovaglás ismeretére. Jelenleg 15 gyerek jár rendszeresen, heti két alkalommal lovagolni a Vajnár családhoz. Marcus Gabriella elmondta, hogy lovascsapatukkal rendszerint részt vesznek a helyi ünnepi rendezvényeken, ahol teljes felszerelésben (kobak, lovaglónadrág, fehér ing, kabát, csizma, kendő, lovaglópálca) vonulnak fel. A felszerelést önerőből vásárolta a Vajnár házaspár, a lószerszámokat (nyereg, kantár, futószár, ostor, kikötőszár) úgyszintén. Szekeres gazdák is versenyeztek… Azok a gyerekek, akik a sátrak alatti "félárnyékot" választották, Cozma Erzsébet Andrea óvónő irányításával kézműves- foglalkozásokon vehettek részt. Magyaros mintájú kulcstartó, ceruzatartó készült, lovas vázát és fülbevalót is előállítottak, papírhuszár és huszáros képeslap is született. A lovasprogramokon tiszteletüket tették a Miholcsa József hagyományőrző alezredes vezette Mátyás- huszárok, akik lóháton, illetve kétlovas hintón érkeztek. A Maros menti szekeres gazdák megmérettetésére a helyi lótartók mellett Gernyeszegről és Pókából érkeztek versenyzők. A verseny ideje alatt a közönség Vajnár József mérnöktől hallhatott érdekességeket, hasznos információkat a lótartásról, felidézve az egykori marossárpataki fogathajtó versenyeket. A bírák Miholcsa Júlia, Mózes Dalma és Tamás Ágnes voltak, a pályabíró Pető Attila. A szekeres gazdák versenyét Csurkuly János hajtó és Moldován Alex segédhajtó nyerte. A huszárok ügyességi versenyén a marossárpataki Benedekfi Levente bizonyult a legjobbnak. A díjak átadását követően közös szalonnasütésre került sor a tábortüzeknél, majd nótaest vette kezdetét, amely éjfél után ért véget. Kiállítás régi fényképekből Szombaton a híres mezőcsávási fúvószenekar és a Mátyás-huszárok ébresztették a későn kelőket, bejárva a települést széltében-hosszában. Az ünnepi istentiszteleten Stupár Károly lelkipásztor hirdette Isten igéjét, majd Csekme Attila kántor vezetésével a vallásórások kórusa énekelt. A templomból kijövet a Mátyás-huszárok megkoszorúzták a szoborparkban Miholcsa József Sebesült huszár című alkotását, majd a mezőcsávási fúvósok kíséretével felhangzott a magyar és a székely himnusz. A régi fényképekből álló gyűjteményes kiállításra (amelynek az óvoda adott ideiglenes otthont) több mint 150 fényképet sikerült témakörök szerint csoportosítani, rendszerezni. A számos családi fotó mellett régi fényképeket láthattunk helyi tánccsoportokról, zenészekről, színjátszó csoportokról, dalárdákról. Jelentős számú világháborús fényképet sikerült összegyűjteni, az első világégésről több mint húsz, a másodikról közel hatvan felvétel tanúskodik. A kiállított fényképek közül a legrégebbiek az első világháború idején készült fotók: bajszos sárpataki honvéd feleségével, gyerekével, Adorjáni Károly igazgatótanító tizedesi egyenruhában, sárpataki foglyok és orosz őrök Szibériából (1914)… Külön érdekesség, hogy a Duna TV műsorvezetőjének, Csáky Zoltánnak a szüleiről is (akik sárpatakiak voltak) mAradt fenn fénykép. Nagyon értékes az a két fotó (1940-ből), amely az esküt tett székely vitézeknek állít emléket, akik között három első világháborút megjárt, kiszolgált marossárpataki katona is volt. Az iskolaudvaron más helyi értékeket is bemutattak, helyi termelőket népszerűsítettek. Cozma Ildikó népi motívumokkal díszített tárgyakat, Nagy Emma, Peres Mária és Mátyás Erzsébet népi varrottasokat, hímzett ingeket állított ki. A Gálfi család (Kati és Tibor) asztalán vadásztrófeák, faragott tárgyak, népi motívumokkal díszített üvegek, üvegpoharak voltak. Szintén vadásztrófeákkal és faragott trófeákkal jelentkezett ifj. Vajda Péter. A Kali család (Zsuzska és Sanyika) akácmézet kínált, a Blondy Románia több fajta minőségi paprikát, az Antalfi család minőségi gyümölcspálinkákat hozott el a falunapra. Néptáncfesztivál, Bekecs-előadás A délutáni órákban, a perzselő meleg ellenére, az idén sem mAradt el a huszárok és néptáncosok ünnepélyes felvonulása a falu utcáin. A fesztivált Kozma Barna polgármester nyitotta meg, aki köszöntötte a megjelenteket, majd a hagyományőrzés fontosságáról beszélt. Ezt követően színpadra szólítottak két olyan házaspárt, akik idén ünneplik ötvenedik házassági évfordulójukat. Pásztor János és felesége, Anna, valamint Kulda Mihály és neje, Anna elismerő oklevelet és ajándékot vehettek át a faluvezetőtől. A megnyitóünnepségen egy sportolót is kitüntettek a triatlonozó Kovács Szabolcs személyében, aki számos hazai és külföldi megmérettetésen végzett dobogós helyeken. A néptáncfesztiválon az egykori kiváló marossárpataki táncos, Székely János nevét viselő hagyományőrző csoport és a Virág roma táncegyüttes mellett bemutatták tánctudásukat a mezőbándiak (két csoporttal vettek részt), az erdőcsinádiak, a szabédiak, valamint a 15. Mátyás-huszárezred tagjai. Ezt követően a jelenlévők a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes színvonalas előadását tekinthették meg. A faluünnepség egyik érdekes színfoltja a két napig működő huszártábor volt, ahol a lovas hagyományőrzők hatalmas bográcsban főztek, lovakat gondoztak, nótáztak és a lópatkolást is bemutatták. Bojtorján-koncert, pálinkafőzők versenye A kora esti órákban az 1999-ben újjáalakult magyarországi Bojtorján együttes lépett színpadra, és ismert slágereket énekelt. A koncertet a helyi pálinkafőzők versenye követte. A pálinkafőzés nagymesterei: a marossárpataki Antalfi Zoltán és a szentsimoni Csipán Csaba kóstolgatták, majd rangsorolták a gyümölcspárlatokat. A fődíjat Buksa Mihály szilvapálinkája nyerte el, első díjat kapott Cozma Erzsébet Andrea körtepálinkája. Az eredményhirdetés után a magyarországi Vis Major együttes csapott fergeteges bulit, amely éjfél után ért véget. A kétnapos rendezvényt, amelynek főtámogatója a helyi önkormányzat volt, a Marossárpatakért Egyesület szervezte. Berekméri Edmond Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
